Romániai magyar négykezesek. Jelenkor, Pécs, 1994. (Tompa Gáborral közösen írt kötet.)
Tartalomjegyzék
(prológus)
1. (Kezdeném úgy: nem tudom...)
2. (felülről táncnak látszik...)
3. (meddig vetkőzzem, hogy felragyogjak)
4. (jönnek, jönnek, játszani...)
5. (víz zúg, hegy hasad...)
6. (feltenni mindent...)
7. (fejemet a katasztrófa...)
8. (ahogy reves írógéped újra...)
9. (hányan figyelhetik...)
10. (hány életet kellene...)
11. (mire a nyár pelyhei...)
12. (az íj, végül...)
13. (nem te, a megvilágítás...)
14. (mivégre? mivégre? az éjszaka...)
15. (bástyák sétálnak holdnehéz...)
16. (eső hull, vonulnak az ég alatt...)
17. (a kezdeteken innen...)
18. (gondolj a télre, amikor...)
19. (mindössze húsz perc, s te máris...)
20. (szivacstalaj, homokfutó...)
21. (névtelenül és magabiztosan mint...)
22. (szabadnak lenni mit jelent?)
23. (látom naponta erkélyemen...)
24. (a harangszó is lecsorog...)
25. (bekebeleznek majd a lámpás...)
26. (épül-e mondd, a feledésnek...)
27. (szép vagy, létezésed...)
28. (erre, erre, csalogatnak...)
29. (áldozati állatok jőnek...)
30. (tavasz kél, rövidülnek...)
31. (nem próbálok magamra már...)
32. (megpihenni miközben ég...)
33. (a híd láncai amit aztán...)
34. (nem lehet, azt mondod...)
35. (?: ennyi a birtokod, vedd hát...)
36. (megérkezel. lombtalan erdő...)
37. (megpihennem csak a festőállványon...)
38. (fázom, ne menj el még, nagy riadt...)
39. (holnap már jönnek...)
40. (lennék fekete, mondanám...)
41. (megérkeznem kellene már...)
42. (befejezni legnehezebb tán...)
43. (kilépni a versből, mint ismeretlen...)
44. (ha mindent akarsz...)
epilógus (tél zúdul, csikorognak az írógép...)
kezdetben volt a kezdet. a háló,
melyben mozdulatlanul lestünk leszálló kép-
sorokra, szárnyaszegett csavargó igékre, fél-
álomakták hunyorgó betűire. valamiféle rette-
net, ami arra késztet, hogy abbahagyd a meg-
kezdett sorokat, hogy folytasd a befejezetteket.
magadénak tekinteni, ami nem te vagy, és
másénak, ami leginkább magad. semmit sem kezdtél
el, nem érhetsz a végére egyetlen mondatnak sem.
vers az, ami hajlék. otthon. ami beborít és
kitakar. kezdetben puszta volt a papír és
üres, sötétség borította a mélységeket, s mi
lélekrepesve figyeltük: kinek a lelke lebeg
mibennünk. aztán csöndre csönd jött, közös
hallgatás, belső mezőkre vetített idő. a
hetedik napon tovább írtuk egymást
kezdeném úgy: nem tudom; nem tudom
úgy kezdeni; úgy kezdeném: ne kérdezd,
nem tudom; s hallgatnék utána évszázadokon
át, fehér papírokon sikongna a hajnali
szél, megszólítatlanul maradna zárva az
ég zefír kapuja, ne kérdezd, nem tudom,
s továbblendül az íven a vers, elfedi
minden dadogásom, mint alvó nagyvadakat
a haláltalan hó, vigyázz majd: ne legyek
kénytelen hazudni, ne legyek kénytelen
álmodni, ne legyek kénytelen maradni, ne
legyek kénytelen megállni, ne legyek kény-
telen járkálni, ne legyek kénytelen leülni,
ne legyek kénytelen változni, ne legyek, vég-
telenné fésüli borzas időmet, ott lobog
létfürtként a semmikori szélben, virágba
borul minden ujjam, lepkék lakoznak bennem
az idők kezdetétől s legyek, legyek, volna
még, ki belőlem megszülethet, legyen kéz a
kéz, arc az arc, legyen törzs a törzs,
legyen halál a halál, legyen legyen a legyen
felülről táncnak látszik, játéknak,
boldog cikázásnak, felülről találkozásnak
az elszakadás, nincs másik oldal, ha
felülről nézed, nincs erőfeszítés csak
magasra törő könnyű lebegés, és nem
vársz semmit, mert mindent megtaláltál
és tovább közeledsz, amikor halálra
váltál, fehér leszel, mint a legelésző
felhők és örökkévaló, mint a fagyba
dermedt emléktelen fák, felülről közel
van a távol és kezedben tartod Eszter
csillagát, párbaj ez is, magad ellen magad,
amikor távolodol, s mögötted nem marad más,
csak az elhagyott szobában sikoltozó huzat,
a dermedt semmi emlőjén szomjazó csecsemő
vagy, fordulj magadba, felülről felelőtlen
tánc az elmúlás, mert áttűnsz csak, átosonsz
nesztelenül, mint hattyúra vadászó fortélyos
rókák a puha avarban, havat kavar az álomi
erdő, bíbor teára szomjazol, utánad nyúlnak
a szederindák és visszaragadnak az ébrenlétbe,
felülről nincs különbség, bölcs az, aki
kövekkel közli gondolatát és nem hagy nyomot
a kor szennyes falán, felülről az szól, aki
a tenger nyelvén hallgat, s így nevezi meg
magát és megvívja maga ellen a nevek párbaját,
aki megérkezett, merre haladna, melyik
öröklétben várjon reá Anna, s mind e lánynevű
belső tartományok, hová ágrólszakadtan érkezel
vissza magadból, fájdalmasan, mintha a csend
szótárában lapoznál, s nem tudod, ki érti né-
maságodat, s ki érti félre, súlyosnak érzed
magad, mint csarnok ívén mászkáló bogár, lépteid
átdübörögnek időválasztó falakon, halálon túli
halálba, s ki legfelülről lát, szegény az, mert
nem látja senki sem őt, kiáll a lét peremére,
s szomorún lenget kék keszkenőt
felragyogjak...]
meddig vetkőzzem, hogy felragyogjak neked
tisztán, mint a tengerből felkelő nap,
mikor a csillagok az ég pajzsa mögé rejtőznek,
hol állhatnék meg a befelé vezető úton, hogy
visszatekinthessek még, s találkozzanak
létünk alagútjaiban tekintetünk egymást
verdesve kereső madarai, meddig, meddig,
állnék az idő festőállványa elé, a feltámadás
könnyű gyolcsaival testem körül, a háttérben
földerengne a borús láthatár, legördülne űr-
pincéjébe a Nap, hogy fölhozza fekete elixíre-
met, miközben lágyan vetkőznek a tóban holt-
sápadt csillagok, élettelen, nyirkos testek
énhozzám lényegülnek, egybemosódnánk maszatos
vásznakon, hogy választhass köztem és köztem,
és nem vagyok mindenki én, noha felismerem
magam a kőben, madarak röptében a háztetők
felett, felismerem magam a felhők vonulásában,
hajnalt konganak a harangok a városra, újabb
nap, mikor szembejöhetsz velem, s elölről
kezdem mindig megismerésedet
jönnek, jönnek, játszani érkeznek a
kialvatlan szemű bohócok, mellényzsebükben
zamatos körték duzzadoznak, mint zúzmarás
lét alatt lüktető csecsemő kontinensek,
vége!, vége!, vége! rikoltják bevezetőként,
és összeomlanak a falak az ablakok előtt,
eljön a tenger a lépcsőig s kitárja kincseit,
ketrecében már a nap, az aláhulló öreg
madarak, üres a világ cilindere, mint a
lakatlan betűk, mégis kifordulnak belőle
rendre repülő bolygók, pillanatok, csordultig
telik a porond emlékezéssel, aztán lekerül
a szemről a festék, elfújja az arcról a
szél a port, a porral az arcot, az arccal
a lélek láthatatlan hangszereit, jönnek,
jönnek, játszani érkeznek a tejút bohócai,
senki nem szomorú oly vidáman, mint a hó
alatt a fák, mint folyón aláúszó szalagos
női kalap, elfér a világ egyetlen zongorában,
elfér a világ a medúza harangja alatt, s
nagyot kondul, összesereglenek a parton a
föld állatai, az egek kámzsás angyalai,
arany urnában szunnyadnak a gyönyörű
kontinensek
víz zúg, hegy hasad, eldőlnek a
fák, fészkek antik bútorait
menekítik a madarak, egyszerre
történik minden s bezúdul az idő
a gének tágra nyitott ajtaján,
nincs titok, ami ne bennem volna,
ne értem, ne ellenem, tűz, kő,
levegő-pajzs, töretlen mezők
torkolattüzei az adakozó ég
felé, hányszor eltévedhettem
már, s most mindhiába keresem
magamban az utat, az átvezető
hidakat, csak didergek Nostradamus
mélykék csillagán, lassan szétfor-
gácsolódik a semmim, leszállok
kihűlt kultúrák kráterére, olvad
bennem az értelem, tudatom szét-
folyik s gránittá ércesedik a
szeretet, minden oly kocsonyás, mint
születés előtti, félénk találkozások
emléke becézett ősidőkben, végig
menni mit is jelent? s az út egyetlen-e?
s mit is jelent a vég, mikor kiröppen
a szemüregből a kettős fénysugár,
összetalálkozik arcod felett és
visszaszáll a napba, mint ki megtalálta
újra otthonát? befejezhetetlen vagy,
mint patak medrében a kő, végleges,
mint az aláhulló levél, amely a szelet
titkos nevén szólítja, mielőtt az
eső vizével, hóval elvegyül
feltenni mindent egy szerencsekerékre:
honnan vennéd a bátorságot ily elegáns
meneküléshez? ritkulnak a nyár szőke haj-
szálai, és nincs többé nyár, nincs többé
madarak lába alá szikla, kiülsz az ablakba
s a hosszú őszi esőket várod, mintha érted
jönnének az ég nedves heroldjai, eléd hullnak
le a lakatlan csillagok, lám, ilyen magára
maradt a Föld, megváltót ígérő angyali
üdvözletek nélkül, visszatérnek-e az
elmenők, s ha vissza is, csupán mint ólom-
nehéz szempillák előtt lebegő szájharmonika-
futamok, vagy áldozataik fölé hajoló gőzölgő
orrú vadak, nincs megváltás, csak vodkák haj-
nali agóniája a penészes szájüregben, csak
egymásba csúszó falakon neszező tükrök,
el kell indulnod mégis, hűtlenül hátat
fordítva annak, ki ellenedre vagy, fegyverben
állig, s a visszatérésed lehet otthonod,
mígnem ismeretlen éneked a falakból vizet
fakaszt, örök zarándoklásod izzó változás,
bűnös időkből szent helyek felé
lehajtom fejemet a katasztrófa
mellé, kihallgatom szabálytalan
szívdobbanásait, tudom, hogy örök
szomszédom ezután, s igyekszem es-
ténként szóval tartani, elterelem
figyelmét a világ dolgairól,
hiába, hiába, röhögve gyászolja
önmagát a világ, ájtatos kabóca
az idő partján, széthull a lélek
a végső szélzúgásban és meddő
földekre száll, a halál az, ami
megtermékenyül, nem is tudhatod,
mi fejezi be a verset, fejezi le
a fölemelkedő mondatot, kegyelem-
döfést mérnének a nyelvre féreg-
koszorús martalócok, emlékeznem kell
a színek ízeire, felebarátok születés
előtti ártatlanságára, keserűn forgatom
a nyelvem alatt a szeretet parancsát,
mint évszázados vérrögöt, a félelem
szájhagyományát, mely el nem fogy,
mint a tenger gyönyörű ütései a parton
ahogy reves írógéped újra üzemel,
nem sejti még, hogy rothad a vers a papírok
tartományán, betűin legyek feketéllnek,
szeméttelep-szimatuk kifinomult, már modoruk
van, már-már sznobok, hát mondd, mire jó ez
az asztalfiók-balett, e távlattal hamiskodó
önkínzás-barokk? mire jó, már úgyis vége,
s attól, és kezdeni kell újra máris, elő
a csontokat, régi vérbosszúkat és menedék
városok címereit, elő külön a zsigereket,
inakat, szalagokat, fiókok csapkodnak és
havaznak a lélek kartotékai, kisimulnak
a tenyerek szögek hegye előtt és acélzöld
macska szunnyad a mellkasodon, mire lemegy
a nap a völgybe a dombok hűvös ösvényein, már
messze vagy magadtól s aléltan érkezel idegen
mondatok közé, hajnaltudathasadásos század
küszöbén ébredsz, kezed kinyújtod semmitmondó
jelek felé, múltad palackjában imbolyogsz sis-
tergő tengeren, csipetnyi Holdra vágyva utazol,
utazol
hányan figyelhetik bűnbánatodat, mely elvezet
a megtisztulásig, ó, Nostradamus, csillagok képét
túlexponálod ezüstös hóesésben, s aki holdbéli
lábnyomokból jósol, aki fekete mélységekre nyit
kaput borzongva érzi lebegésed időtlen kupolák
fölött, élni visszafelé a jövőt, egyenként lapozni
visszafelé a világ forgatókönyveit, nem léphetsz
máshová csak a reád várakozó nyomokba, s nem
költözhetsz idegen mondatokba, összeér a versben
genézised, apokalipszised, nem marad semmi
születetlenül, s aki még halott, selymes
űrpermetben araszol képlékeny létezés felé, nyújtja
értük pókfonálnyi reményét, hogy túléljék tragikus
ébredésüket, elfelejtik a vért, a lucskot
mindenek, a fájdalommal bezáruló kaput, nincs
visszatérés, meghajlás van, nincs visszatérés,
hazatalálás van, hányan figyelhetik bűnbánatodat,
mely elvezet a megtisztulásig
hány életet kellene leélned, hogy
könnyedén átsétálhass a tisztító-
tűzön? szívedben sóvárgás, gyűlölet,
gyönyör, megbánás az elmulasztottakért,
érzés, érzés, érzés. és hiány. nézz fel: mint
lelked mélye, az égbolt oly lakatlan. de
merre van e „fel”? s a keresésnél lehet-e
többet találni? te felém, feléd én — —
ember ennél többet mer-e? lábnyomok a
keleti homokban, gabonamagvakat fojtogató
sötét tövisek: nem lehetsz soha ennél
gazdagabb; mint e betűk. önmagukban tán
nevük se lenne, csak változó rajzuk karcsú
tánca a képzelet ránctalan egén, személy
vagy a személytelen hullámverésben, válasz-
tanád a visszafele-élést, a rövidebbet, le-
dobnád jövőd terhét, mint bolygókba ütköző
léghajó áttetsző nehezékét, van-e még erre
mód? nem kell megtalálnod semmit. ellépnek
melletted, lehetnek tizenketten talán,
visszanéznek, felismernek. olyan vagy.
kész. kész
mire a nyár pelyhei megérkeznek
a fűvészkert felől, elfödve a
magas fákat, mire megérkeznek,
mintha a felhőtlen égből, én
már aludni szeretnék, tetszés
szerint választani halált, el-
merülni habzó csillagok között,
kifésülni omló, dús haját egy
augusztusi éjszakának, késő, késő,
nem várhatok tovább, fölsír a
Hold a romló vers egén, fehér
gyolcsingben lát, ezeréves saruban,
aludni akarok, elkönnyült testtel,
levetve már felesleges csontot,
önző zsigereket, jöjjenek a nyár
örökkévaló pelyhei a magas fák
felől, én már aludni akarok,
álmodni téged, mint a halál
révén élő nincstelen költők,
kiknek kiforgatott zsebeiből
védtelen szó-morzsák feketéllnek,
érzem: nem értem készülődik a
nyár, elhalad álmom küszöbe előtt,
mint baljós, tejfehér denevér, hajamba
kap: sürgeti áttűnésem, aztán már
csak lebuknom kell, csendben, mint
a vadak a pusztulás bíbor csarnokaiban,
aludni akarok, aludni, mint a meg
nem születettek
az íj, mely végül elröpít, ott feszül
homlokunk mögött, mint a húr a végső szív-
akkord előtt, vagy jégkorszak páncélja
alól hirtelen kibomló őstavasz, és
kitárulnak akkor ajtók ablakok, fehér
ágyneműk kerülnek a párkányokra, piros
szegélyű óriási párnák, hattyúpihés
kövér paplanok, és eső hull és hó és
harag, ledobják gyönyörű koronájukat
a fák, szívükből a tenger gyöngyeit a
madarak, eljön a kezdet kezdete, ahonnan
látszik már a túlpart, annyira innen
van minden a halálon, hogy szinte múl-
hatatlan, nagymamák térdelnek óriási
bölcsők mellé, és mesélnek, mesélnek, mi-
közben megíratlan könyvekben lapoznak
tündöklő szelek
nem te, a megvilágítás, nem te, a madarak
szárnyállása, nem te, a tavi növények
függőleges dárdája a mozdulatlan tükörben,
nem te, ruhád fodrai a szélben, s az
illatos fák, mezők, a lépteidre várakozó
lépcsőházak, a szivárványhártyán ahogy
megjelensz, nedves tücsök, zenédre bársonyos
hiány várakozik, fülek elárvult édene, nem
te leszel mindig, alámerülsz a zsongás nélküli
személytelenbe, hogy kihallgasd önmagad teljes-
ségét, köréd gyűlnek a szorgos hangyák és rosz-
szallóan csodálnak, szombatba merülten, akár a
Teremtés kezdetén, így van mindig, nincs
kéz, amely a színpadi tájból kivághatna,
nincs szemüveg, mely sötétbe borítsa, mi
nem te vagy, hogy utat ragyoghass a csigáknak,
a szélfútta leveleknek, nincs vers, mely
önmagadnak átadhatna, mint csiszolt drága,
drága követ, nincs szerelem, melyben ne saját
hangod hallanád, nincs hely, amelyhez hűtlenül
ragaszkodsz, csak isteni pillanat, mely eggyé
old, mint lebegő halál, pára a hegyeket,
völgyeket, tenger szikláit, eget, repülő
halakat, szétfoszló kérdőjeleket
mivégre? mivégre? az éjszaka tűntével
nem oszlik minden árnyék, összekeverednek
a szavak, a „már”, a „még”, mi innen volna
végleges határon, hamar megismerszik, hogy
túl került, és inkább szétszakadna semmint
az egészre vágynék, szilánk-országra gyúlnak
nappalok, kérdések fogsorában vacoghatunk to-
vább, mert lenni nem tanultunk, mert vanni nem
tudunk, s így elismételhetünk akárkit, s így
akárki azt, amik vagyunk, a környező
sötétből kihasított a teremtés, önfényünkkel
Őrá világítunk, ki oly útra indított, melyet
már bejárt, mivégre hát? mivégre? a repedések,
a rések ráncos bolygóvá hálózzák az ismeretlent,
befelé nyílik minden ablak: szemérmes virág
a világ, elhulló, eliramló, szerteomló, egy
nagy tenyérbe havazza önmagát, legyen meg,
legyen meg a te akaratod, a földön, a zsi-
gerekben, a lepke egyértelmű szárnymozgásában,
a toportyán harapásában, a maghasadásban,
virág nyílik, kelyhe bomlik a szívből, mely
máma már nem dobog tovább, s olyanná válik
minden délután, mint szárnynélküli madarak
sétája kiszáradt patakok medrében
bástyák sétálnak holdnehéz
léptekkel hajdanvolt ostromlók
elé, törökverőkkel álmodik a
város a baljós májusi éjben, fél-
bemaradt igaz mesék át- meg át-
szövik gyermekek csöppnyi szívét,
maradj, maradj még, félek most
egy újabb vers végére érni,
mintha torony tetejére másznék,
s nem volna többé torony azután
már, nem volna grádicsa az
éjszakának, égtája az üveggolyó
világnak, maradj még, settenkednek
végigjárt utak utánad, a világ megérté-
sedre vágyik, titkok őrzője vagy s
továbbadója, nélküled hűvös csarnok az
idő, koponya, kanál, matrac,
szerep valamennyi, látod, elcserélném
magam egy hajóvitorlával, egy maradandó
betű helyére állnék, eltűnnék a szóban,
mint torony testében a harang, mint
versben a könnyű gyolcsokba öltöztetett
váratlan halál
eső hull, vonulnak az ég alatt a
nyájak, mint a század nagy könyveiben
a fehér haikuk, őszbe vegyülő költők
ismétlik folytathatatlan mondataikat,
szomorú férfiak énekelnek a hegyen
a fáknak, a madaraknak, felhőkként gyűrűznek
fölöttünk az évek, elpattannak feszesre
kínzott húrok s minden megmerül a lárvaarcú
idő hófehér tengerében, mint unalom s béke
nyugtalanító, mázsás keveréke, eső hull, szitál
a semmi, feladod, s ím, egy idő után mindenki
feladja, s örvénylik a belenyugvás szédítő
mélységei felé halálosan, mint a ragadozó
nagy madár, mely önmagára vadászik már csak,
köröz, köröz léte hófödte völgyei felett és
lehullni vágyik, aláringani, mint a szélben
muzsikáló platán-levelek, nem-lenni, akár
a hó alatt a kövek, álomba dermedt haragos
bogarak, egyre mélyebben a föld emlékezetében,
föllapozhatatlanul, míg újra egymáshoz szorulnak
ékírásra váró érzékeny kövek és megindul feléjük
egy ujj és törvényt karcol temetetlen testükre
a kezdeteken innen megpihensz-e?
szentjánosként az örök éjszakában
mindig csak befelé világítani lehet-e
büntetlenül? megtart belőled valamit
ez az év is, testáld másokra csillagzato-
dat, s lépj új szövetségre a földdel,
füvekkel, fáradt csillagokkal, belső
fényszórók világítják mellkasod,
egyszerre vörös leszesz, áttetsző,
mint a lepkék acél szárnya, s attól
kezdve álmatlan, virrasztasz a világ
felett, nem tudsz aláhullni, nem
tudsz sisteregve zuhanni és szikrát
vetni a felszántott földbe, várakozni
déli szelek támadtára, kövek nyugalmával,
mert megnövelheted-e termetedet egy arasszal?
szíved harangja elűzi-e az esedékes jég-
verést? vergődik ketrecében a test, tested
ez, és mégis idegen, magad fölé hajolsz az
ónos virradatban, kezed végigsimít a végső
szemfedőn, megfordulsz, magadtól láthatóvá
távolodva megérinted az áttetsző küszöböt,
lesz-e, ki számon kérje múló jelenlétedet?
felkészültél-e a túlra már? a gondolat az
mind határ, ellenszegülés, szárnyak szét-
porladása láthatatlanul izzó tüzek felett,
ez mind, mind magadtól elvezet, s nem
jöhetsz sohasem közelebb, könyvek kapuja
döndülve rádzárul és nem tekinthetsz ki
már csak fölfelé, csak fölfelé, mint a pára,
maradj még maradj
télen gondolj a télre, amikor vacogó éjben
dühöngő csillagokra nevet a hóból egy
lókoponya, nem is tél, nem is koponya,
don quijote fehér lova alszik a zúzmarás
fűben, oldalra dőlt, mint a hidak, melyeket
ár ragadt magával, s a gondolat már hiába
szárnyal, ki visz át, öreg rocinante, dárdával,
kopjaszállal, pajzzsal, égig érő tiszta
szerelemmel, ki rúgtat neki a szélben hadaró
szörnyetegeknek, lottyadt, aszott állovagok
roskadnak most a felperzselt tisztásra, idill-
jüket szélmalomrondó zavarja, címerük alvadt
vérszőnyegén keselyűk korcsolyáznak, eljutni
együgyű dulcineákig, van-e még erre kedve s re-
ménye süvöltő tüdejű öreg harcosoknak? alonso
mereng így gyilkos holdsugárban, hát eljött
már a hosszú havazások hallgatag évada, lobogó
gyolcsokban jönnek az édes hölgyek, álmatlan
létem kegyetlen lényei, hideg van már, űri
jégverés a csontokban, ne sírj, öreg rocinante,
hallom hangtalan éneked, gondolj télen a télre,
ne kémleld már a túlpartot sem, befedi a hó
kedves koponyádat, jó éjt lovag, jó éjt
szomorú királyfi, valaki ott fent most roppant
egyedül van
mindössze húsz perc, s te máris felriadnál:
lesnek-e rád a vadonban kétes árny-alakok?,
együtt nyugszanak le a Nappal, évadjuk mindig
az éj, bagoly látja csupán, amint mozdulnak,
álomból ugrásra készen, felriadnál, mondod, veszély!
veszély! ásatag szakadék a való, megmaradsz míg
éj vesz körül, s nem ostromolják léted vágtázó
harci szekerek, időd elég egy város felépítésére,
benne a tűzoltó toronyra, hogy kiálts, amíg
elhamvad a kő, vas, gyolcs, papírtekercs, aztán
keresheted a csontokat a romok között, mialatt
perzselt szárnyú madarak ugrálnak körülötted,
neki-nekirugaszkodnak és alázuhannak a falakról,
fel kellene ébredned már, lassan elfogyatkozik
az éjszaka elfedező leple, mibe öltözöl azután,
ki sem törhetsz, ott sem maradhatsz, antarktiszok
mozdulnak érted, világrendek viaskodnak fejed
fölött, de te csak gyermeked után nyúlnál féltő
mozdulattal, marad-e annyi időd, hogy fölvedd Noé
bárkájára? túléled-e, ha nem? bűnös vagy, ha oly
borokat kóstolsz, melyek csöppnyi lelkének átvál-
tozásai, cseppfolyós párlatai a hallgatásnak s el-
szakadásnak; el kell engedd, hogy tied legyen,
s megragadd benne magadat is? öltöznél lelkébe
inkább, árnyalakként miért vacognál? s kiért?
miért ébrednél újabb álomba, vadonba, menekülésbe,
time after time, időről időre, takarózz szélbe, esőbe,
befed a vizes agyag, csúszkáló sárga márga, vacogva
miért hallgatnál törékeny gyermekágyba zárva,
rajta, csak rajta, nagy éjszakádba ítéletfehér asz-
szonyok jönnek, álmatlanul alszol, mint a hazátlanok
szivacstalaj, homokfutó, fonott
kerti székek, s a reflektorok trópusi
függönyén át varangy-szemekkel ránk
meredő közönség, hol vagyunk, nem
tudjuk ilyenkor, mint a bika, mely
mind a négy lábával külön-külön
érzi gyönyörű halálát, s a homlokát
nekiszegezi a dárdának, noha nem
pajzs, nem kopja, nem dzsida, de
reménytelenül üres vasfüggöny-
papírlap, perzselő semmi a képzelet
egén, s ha nekifeszül a torreádor elme,
ereinkben őserdő tamtamoz és végigéljük,
ami nem folytatható, esőt, füvet,
rovar-halált, harmatok hajnali lármáját,
mennyi ablak mutat tiszta arcot a fehér
keretben a lámpák fénykörében, mennyi
remény tobzódik az elvont gyönyörökben,
megkezdetlen képekben, az elronthatatlan
nemlétben, míg végül minden értelembe
foszlik, halk lepketáncot lejtve önnön
vesztőhelye felé, s a szélben szárnyak
szállnak, a fény gyöngyeit messze hordja
a maradandó erezet
névtelenül és magabiztosan mint az amőbák,
magunkba fogadva a felszín hordalékait és
megerősödve tőlük, nem gondolva sohasem a
tudományos latin nevünkre, ahogy csak azok
szólítanak, akik a magasból fölénk hajolnak,
névtelenül mint a vadlovak, mint a vizeken
átgázoló riadt katonák, mint a hajnali ködben
távolodó hallgatag asszonyok, a kormos
éjben feketedő békegalambok, ők, kiknek árnyéka
keresztet lop a tájra, itt vagyunk, mást
mit is tehetnénk, bárhogy is nevezzenek bestia
homo alphabeticusok, kik elkísérnek a golgotánkra
is, hogy landolva közelítsünk közös ejtőernyővel
a sírba, de nem közös az utolsó vacsora, júdás
kinéz a képből, s összekacsint félénk gyilkosokkal,
ehetetlen testét meg nem oszthatja, csak az marad
meg, ami megtörettetik, a szájüregben a szavak,
ki nézheti végig közös havazásunk, hópelyhekként
óriási szobrok szempillájára szállunk, s akkor,
majd akkor lesz ki örül nekünk, együvé gyűjtenek
gyanútlan gyerekek, szomorú hóemberek, állunk
az utak mentén. névtelenül és magabiztosan, mint
az amőbák, felettünk a kanti csillagos ég, hideg
szívünk nem dobogja már a várakozás örök dalát
a végleges európai éjszakában
szabadnak lenni mit jelent? tengert?
sziklát? szárnyat, mely a madár mázsás
testétől elszakadt? a víz áttetsző
ketrecéből felcsapó halat? meg nem
szült gyermeket? az első kiejtett szó
előtti végső hallgatást? tükörként
tükrök tükröztetését? tetszés szerint
választott halált? szabadsága-e kőnek,
fának a véső, s ami így a nemlétből
kibomlik kinek az életét éli tovább?
s az üres bábu vagy a félig telt életre
kel vagy meghal a kéz melegétől? s a
hosszan kígyózó kérdések mérge a tavasz
mellkasában? s a feleletek? a fojtott
kétértelműségek ziháló transzcendenciája?
csillag bukik csillagra, itt vagy-e? hogy
elpusztulunk végül, hallod-e? látod-e mondd
s ki vagy ki látsz a láthatón is túlra,
mint a víztócsa, amelyen át a mélybe
betekinthetsz? s a parázs tudja, fölötte
mennyi pernye van, hogy várni tud örök
időkig, csak befelé lövellő szikráival?
mire vár vacogva? míg nem érzi a félelem
nyirkos illatát? kifordulhat-e magából
a bent, amíg az idő malma lakatlanul őröl?
igen? igen? igen? igen? igen?
látom naponta erkélyemen a hollót, nem
tudom, nem ama holló-e, nézem amint
dolmányát fújja a szél s mintázza
pettyesre a hó, mintha átöltöznék,
s az én időmbe lopná magát, nem szól
addig, vár a havazásban, látja: a
szántóföldön szüzek gázolnak át, kibomló
kontyuk deresre rajzolta a Hold hiánya,
szívükben helyet cserélnek tolongó nap-
szakok, megpróbálok úgy bánni velük mintha
lennének, megpróbálnak úgy nézni rám,
mintha lennék, mint a fák, a táj nyitott
szájában a fogak, mint a máglyák s a
lángokban a kiáltás, csontágakon daloló
parányi csönd, szivárványhídon átívelő vak
madár, mely némán zuhan önnön mélységeibe,
mint méz, hogyha kóstolja önmagát,
s olykor isteni keserűségre eszmél, és
szól fehéren, örökkévalóan, bezúdul fénye
a szobába, szavam várja, kézrekerít rikoltozása,
madaraim tavak felett köröznek, nem találnak
haza soha már, öröklét várhat így feloldozásra,
zúzmarás év alól fölröppenő és megdermedő világ
a harangszó is lecsorog a torkon
szálkátlanul, mint a doktrínák — —
meg kell állnod, mert a verset
nem hallod tovább, csak a mondhatatlanba
rejtőzött szándékot űzöd, jelentések
égi ritmusát, —.- —.- —.- így rejti
csúfos labdajátékát a látszat, s ahonnan
kilépsz: leégett csarnok, hiábavalóság, rés
a múltban, tündöklő hiány, menekülnek előled
színhelyek, s pofádba vigyorog a boszor-
kány szabadság, leporolja asztalodról
az időt, s meleg kenyérhez vetít hátteret,
kézre kerít, etet, magadra hagy a páston,
s reád hull az alabástrom éj, íme, hát
kivívtad a magányt, torokszorító ónos
virradat les rád, s bukdácsolnak benned
harangszótagok, az te vagy, amaz én vagyok,
az ismét te a hullámzó víz felett, aztán
együtt a ködben, riadt angyalok, csillagok
forró zúzmarája hajon, szakállon, tüdőn,
körmön, legyen már többször vége — így
szeretnéd, kik érted haltak unják ezt a
filmet, s a tékozló reményt a nyelv legyőzi —
szélt kavarnak a nézők legyezői
bekebekeznek majd a lámpás est-idők,
fel nem lapozott könyvek mohóságodra
vágynak, eszméleted imbolygó csipke-árnyék
egy lepke potrohán, ajtók nyílnak évezredes
falakon, mintha szárnyak lobognának
az őszi erdőben, s boldog most, mint az
út mentén selymes magvaikat hullató nádak,
ki reád vár s hajad vízesését pillantja
meg a láthatáron és tiszta a látástól is
már, érted lebegnek betű és lét határán
a bekormozott gondolatjelek, s kitárulkoznak
pergamentekercsek, ringatnak sosemvolt ősi
balzsamok, micsoda krokodilos folyói az
emlékezésnek, kardra! kardra! nyakat, mellkast,
roppant derekat, míg betűk vére csordul a
lapra, ablakra s csak akkor látszik igazán,
mi kint vagy s hogy fázol mindenütt, mint
a zúzmarás végtelen kerítések, lámpás
est-idők, lepkék muzsikája, védtelen angyali
síp, mely saját hangjára szól, csillagok
bizseregnek mellkasodban, nyelveden szipor-
kázik a só, mélységek szólítanak vissza a
kertbe, mely eredendő, mint a változás, siess,
jelek, jelek körülötted, ez a teremtés hattyú-
dala már, az ordas ismeretlen bársonyos éjbe
mar, tárd ki az ablakod, hajnallik hamar
épül-e, mondd, a feledésnek oltár, megszülethet
a tiszta sugárzás, mely begyógyít bevérzett
jelent? súlyos lesz-e a hang, mely szólít, isteni
eszközt, hogy fegyvertelenné oldhasd a legbelső
veszélyt? addig komor vagy, mint a szobor, melyet
nem belülről munkált a véső, most már vége, késő
lenni, mozdulatlanul táncot lejteni alászálló
kék rapszódiára, kire nem lehelt rá, mindenki
árva, meg nem mondhatod, honnan jő, merre kél:
szikla, fagyai, mely ébren lenni remél, ha tél
száll alá, vígy magaddal, vizekkel, faggyal
szép vagy, létezésed súlyossá teszik
a hiány vakító ezüstjelei, hány elvérzési
lehetőséget tudhatsz magad mögött, hány
megfeszíttetésbe játszó kényszerű ölelést?
szép vagy az ablakban, szép vagy a csupasz
fák között, valami mintha látszanék az
aknamezőből is, s a túlélésnek az a
keskeny futószőnyege, amit csak a ragadozó
madarak látnak, amikor a szél hátára pihenni
kifeküsznek, szép vagy, s az arcod mégis
emberi, a szél a fák szoknyáját lengeti,
lebegteti, a tavasz kapujában így frivol-
kodik, rablók támadnak rád, amint méregzöld
tisztáson elheversz, csodálják józan ön-
kívületed, a mélyben a Hold hangja megremeg,
reggelre szájpadlásodra gyűlnek cinkos sók,
ez már a kezdet, mondanád, kezed a tisztás
kontyát gyöngéden kibontja, vérrel mocskolják
karodat a szedrek, eliszkolnak sűrű füvekbe
a gyíkok, volna-e fa, amely követni merne,
elszakadva felhőtől, széltől? volna-e vakmerő
férfi? lovakat hajt haza az alkony, mellkasukban
ezüst éj csillárja imbolyog, fönt s alant
egyforma pusztaság, gyékényt terít tátongó
völgyre a tejút, elernyedt égi kézből földre
hull a lant, a zsongás benned parányit sem
szunnyad, le ne hunyjad a szemed még, kedves,
a sötétségben bárki megrabolhat, ki érti, s
megtilthatja, hogy kiejtsem neved, hogy ruhát
cseréljek cinkos évszakokkal, s találkozhassam
ismét veled: szép vagy, töröld a felhőkbe kezed,
s hallgasd dübörgő vallomások távoli szirén-
hangjait
erre, erre, csalogatnak csalogánytestű
habok, s megnyílnak előtted sejtelmes
hullámok, folyóba gázolsz, mint tragikus
gólyák, melyek nem tartanak csőrükben meg-
címzett csecsemőket, erre, erre, csalogatnak
a hangtalan halak, vissza az örök vizekbe,
a kezdetekhez, mikor még az Úr osztatlan
lelke lebegett az emléktelen vizek felett,
s osztatlan voltál magad is a nagy egészben,
buborék talán, mely pillanatra válik ki csak,
feltörekszik, s kitör a víz kéklő ketrecéből,
hogy eggyé legyen ismét a Lélekkel, ennyi,
ennyi, a teljesség maga alakban, tartalomban,
megmártózol a mélyben, s hosszan hallgatod a
lenti morajlást, mint tengeri tejutak acélos
pengését a világvégi szélben, ha nem mozdulsz,
akkor is távolodol, merre, merre, kérdezed újra
meg újra a felszínre törve, csillagok cseppje
szikrázik végső homlokodon, elindulsz, mint
a megjelölt királyfiak, megvívni önmagaddal,
s rátalálni arra, aki még tiszta volt,
vadonatúj, s nem vonszolta magával a nagy
kiszakadás emlékét, s nem rejtette háta mögé
a késeket, merre, merre, van-e vissza, van-e
legbelül, dobog-e szívben szív, hullámzik-e
tüdőben tüdő, remeg-e lélekben lélek, mely
valahol odabent az egykori szárnyalást lebegi?
mint a szemérmes hópelyhek márciusi éjszakákon,
melyek a pillanat örökkévalóságában diadémok
a világ vasfüggönyös színpadairól megérkező
kedves ében haján
áldozati állatok jőnek alá a hegyről
az égzengésben, az utolsó naplemente
ez, bevonják vitorláik a hajók, szél-
csendes vizeket keresnek, egyetlen
mondatot kell még megkeresned, hogy
köszöntsd az érkezőt, mint a széllel
szóló fák nagy viharok idején, miközben
csöndben lebontják ódon hálóik a pókok,
sárga batyuját bogozza már az ősz is,
évszaktalanodnak az évek, lerázza mázsás
perceit a hajléktalan idő, kire vársz még
halállá éledő hajnalokon? a tárgyakra
hull még annyi fény, hogy eljuthatsz
az asztaltól az ágyig, s ha hanyatt fekszel,
elvonulnak előtted a múlt idő nagy szerep-
játszói, magad vagy valamennyi, lapozható
szótár, álarcokra lefordítható, megfejtésed
eltorlaszolják a mozdíthatatlan kezdetek,
erre, erre, tessékeled magad a kedves labirin-
tusban s elnyelnek végül lángoló tavak,
hóesés azután, fáradhatatlan, végéremehe-
tetlen, mely gyermekek lábnyomát is
magával hozza az égből, és elsimulnak
akkor minden tengerek
tavasz kél, rövidülnek a szoknyák, s
megnyúlnak az önkínzás huzatos évadai,
tavasz kél, vonuló halászok himnuszát
fújja az úton a szél, hajnalban kelnek
hatalmas vadászok, bosch vásznat feszít
a kerítés oszlopaira, felfalják egymást az
évszakok, évek keringenek egymás gyomrában
így, de újra meg újra kél a tavasz, hófehér
jászolból fakózöld rongyai felsejlenek már,
kislányok meleg térdkalácsa árasztja a
remény illatát, aranyat, tömjént, mirhát
visznek az évszakok barlangjaiba, hány
megújulásból maradsz ki újra meg újra,
kilépsz az idő deszkáira, elkezdenéd
elölről végigélt életed, virágba borít
a hajnali fény, a nap első vére végig-
csordul testeden, hozzád lapulnak párolgó
kontinensek, s mint vakírást tapintod
őket: fölsebzi tenyered egy kisfiú teste
a Mennyei Béke Terén, s tőle arasznyira már
az óceán van, alámerülnél zúgó elmúlásba,
jéghideg feledésbe, visszavonnád, ami
megnevezhetetlen, ahogy a tél a földön
elterül, tisztaságát könnyedén feladva,
visszavonnád a génjeidben szunnyadó állati
rémületet, lemegy a nap és te egyedül
maradsz, mint egy napraforgó a tenger
partján, befelé fordulsz, egyre beljebb,
bolyongsz a lélek éjszakájában vak tükrök
között, mint aki úgy van otthon, hogy
végképp elköltözött, nyitva hagyott ajtót,
ablakot, szívpitvarában mosolyog a Hold
nem próbálok magamra már madártestű
toronymagas mitológiákat, elismerem
odafenn az eget, a lehulló s születő
csillagvilágokat, elismerem a szentek
járhatatlan tejútját, emlékem az égről
akár a tócsáké: fölkap engem is, a
magasba rángat a kiszáradt torkú déli
szél, elismerem idelenn az égi magvakat
méhében melengető földet, s hallom
hatalmas ujjongását, mikor a szántásra
madár lép, titokzatos koreográfiájú
táncos léptekkel, elismerem végül magam
is, függőleges gondolatjelet, mely saját
magától vérzik, s a legmaradandóbb nyomokat
a hóban hagyja, látom: a szemközti parton
bizonyos fák, jelek tolakodnak messzire tőlem,
hasztalan integetek feléjük kétségbeesetten,
mihelyt az átkelést magamban levezettem
már, s így elismerek mindent ama bizonyos
határig, amelyen túl a semmi vacogva ázik,
s ahova belépnem jeges csarnokon át lehet,
honnan ha visszanézel, nem látni kezdeteket,
s a vég is oly közel már, hogy szinte eltaszít,
hallom fejem fölött madarak lépteit, és nem
vagyok sohasem magam, sohasem velem, szertehull
a világ, s ez merő értelem
megpihenni miközben ég a házad? s hogy
hazád van-e, bizton nem tudod!? fintorgó
hölgykoszorú romló bájait csodálni, sziámi
éjszakák dorbéz óráiban? európa maradék
hava lehull ma, ellepi az utakat mind,
nem élheted napjaidat nyomtalanul, be
sem kell vallanod hát hajnali magányod,
vaksi bóklászásaidat és a hosszú várakozásokat
a keresztutakon, mintha senki sem várna
fahéjjal ízesített forró borokkal, mintha
árnyékodon állnál egymagadban, te sem vagy
más: ítéletízű évek bajnoka, versbe csempészett
búsképű Hold, halál hadüzenete — újrakezdeni
akkor már lehet-e? ricinus rügyet ojtani
illatos narancsligetek gyanútlan fáiba,
hogy visszaszelídülésük hatalmas harcát
látva lásd és helyére kerüljön benned a
tisztaság után fuldokló világ, állsz a
hajnali havazásban, mint aki megérkezett és
nem talál haza, belép az ajtón, s az ajtó
fal, leheveredik az ágyra, s az ágy
kövezett nedves utca, föléd hajolnak
az álom kupolái, lelkedben narancsligetek
emlékével érkezel ködpárás tegnapelőttbe, hol
megremegnek asszonyi combok sikamlós dór
oszlopai, ez itt a vágyak hűs palotája, titokzatos
sóhajok borzolják tarkód kusza bozótját, miféle
liánok fonódnak csupasz derekadra? gör-
csösen várod a tavaszt, ölelned kell, hogy meg-
maradhass, európa maradék hava lehull ma
a híd láncai amit aztán majd
elfelejtesz, mintha templomban
beszélnél mellettem, mintha a
szavak értelme volnék. galamb:
galamb; várakozó asszonyok a
harangokból szitáló éjszakában:
asszonyok; szarvasbőrkabátban
halál: bőrkabát, halál. éjnehéz
szarvasbogarak vonszolják az
át nem szitált időt, csak a tér
figyel magára benned, hajnalra
kitárulkozik, nincs hova lenned,
a hófúvás a csillagig emel, kezek,
kezek, érted nyúlnak kocsonyás vir-
radatban, porszemnyi félelem megül
halálosan. becsukódnak az ajtók,
amikor kitárulkoznak. sötét van,
amikor bezúdul a fény. nem talállak.
kiégett tanyákon heverésznek csüggedt
holdbirtokosok. csillan a harmat a
macskaköveken, rejtekhelyről most
bújnak elő temetőkbe delegált haramiák.
eljutsz, vajon eljutsz-e a liftig, mely
átpörög a vers dimenzióin, s zuhanva
csillámló holdat ér? két megálló között:
ennyi a szabály, ennyi a játék. két
megálló és ugyanaz a halál. amiképpen
a vessző, a pont. bárhol, bármikor.
és te is ugyanaz mindig, amikor más
vagy: mizantróp, hibernált angyal, ki
unja a létet, szivárványos golgotáján
megváltó semmibe ível, s magára
marad a világ, mint a kövek. milyen
messze kerülsz? milyen messze, amikor
csak azt a néhány deszkát, azt a néhány,
maga igazát első naptól tudó útmenti
fát, golyó ütötte falat akarod odahagyni!
szétszakadni, mint a felhők a szélben,
milyen nehéz nekünk?! hátrálsz, hátrálsz
a hídon, a város ólmosan föléd hajol, mell-
kasodban hétéltű csillár ezüstje imbolyog
nem lehet, azt mondod, nem lehet, inti
kézfejed, nem lehet, lebegi sálad a déli
szélben, nem lehet, zubogja véred a sötét
pitvarokban, napraforgók kémlelik a magas
eget, magot érlelnek, épp mert nem lehet,
benövi a fű a toronyszobád, évekig zuhannak
ablakodból az ájult pókok, pehelysúlyú szörnyek,
önnön mérgüktől kábult rovarok, ünnepi ön-
kívületben, hát vigyázz, odalent mélységek vár-
nak, de szürke örökmúlások is, a szabadság
vasalt csizmáitól csontodig, lelkedig
fertőtlenedj, őszök jönnek nagy, lobogó
köpenyekben, gyümölcs-érlelő hajókürt-
búgások a földközi tenger felől, nem lehetsz
madár: csak velem, nem lehetsz vitorlás: csak
velem, nem lehetsz föld, csak ha az én lábaimmal
lépkedsz, like a candle inside of my body, és
egyedül sohasem, mert egy a test, mint a vér
a földdel, egy a lélek, mint a tűz a rebbenő
lepkével, egy a tenger, mint az ég a kősziklával,
benned lelhetem csupán utolsó menedékhelyem,
mint chagall falujába száműzött képzelete, mely
végigsüvít az árva századon, egy a közös vég,
látjátok feleim, testvéreim az egyben, csak a
kezdet, csak a tisztázatlan és tisztátalan,
tiszta és tisztázhatatlan, egy marék port köny-
nyedén idehord még a szél a teremtés sivatagából,
én hoztam ezt a port a te kezeddel, te küldted
általam, egy, egy, egy, végigtornásszuk ezt a lét-
tornát, csak a kezdet, mikor az első napon az
isten lehajolt és belerajzolta arcát a porba
?: ennyi a birtokod, vedd hát magadhoz,
s nyargalj vele mágneses vég felé, fel-
tartózhatatlanul, ki meri fellapozni
elkobzott könyvedet, halántékodról az idő
töviskoronáját ki tépi le? túl sok a
fegyvered ahhoz, hogy ne félj, hogy
fáradhatatlan légy és álmatlan, mint
a hazatérő madarak a mozdulatlan tengerek
fölött, és ne tárd ki az ablakod sosem:
az utcán nevedet kiáltják, nem lehet
semmit sem elölről kezdened, pusztába kiál-
tanád a múltat, de hiába, a fogason ott lóg
a régi kabát, molyok rágják a felszín bár-
sonyát, s hátad mögött kezet ráznak jó-
reményű, lelkes gyilkosok, végzeted halfeje
szemétdombon rohad, s a világ álmaid kopoltyúja
csupán: — — ne tárd ki hát az ablakot! a
falakra fölkúsznak a futónövények, az ég
felé sziszegnek fullánkjaikkal, nem látszik
semmi abból, ami kő, ami vas, ami fal, meg-
keresi mellkasod egy gyökér, tüdődbe fúrja
magát, virágot hajt a fal taréján a véred,
ölébe zár kacéran a megkóstolt idő, méhében
halálod megfogan, ami neked marad: szétszórni
mindent, hálásan, fegyelmezetten tékozolni, ver-
gődés nélkül látszat a szárny, hallgatás nélkül
árvák a mondatok, mondataid, miket kopottra
csiszolt az elme, leltárai az elmúlásnak, kopog
az írógép, fáradtan lustán, sorakoznak szökevény
betűk, qwertzuiopő, így, katonásan, ki nem fél
közülünk? megnyitja a könyvet? aludj, aludj
megérkezel. lombtalan erdő közepében hall-
gatnak rólad a mélabús vadak, fejed fölé, be-
fagyott égre utolsó csíkot rajzol a vers, hall-
gatásod cáfolhatatlan, mint mellkasodba zárt
közvetlen messzeség, és most figyelj: kérdések
csapnak le rád, mint kényelmes barlangi lények,
kik átaludták életed, csak a lélek éjszakájában
láthatod őket, s valamennyit, noha sohasem
láttad, azonnal fölismered, fel-felriadsz: nem
annyi szó van, mely a papíron ragyogó félhomályt
szül, s nem annyi hó az égben, mely az erdő lombját,
lucskát elfedezi és önnön mérhetetlen gyöngeségükkel
riogatja a nagy vadakat: örök menekülésük tánca
győzelem-e? megtorpan-e a halál a ragadozó
gyönyörűségektől? elindul a golyó a születésnél
már, s ennyi az idő: a névre szóló ólomnehéz
lebegés, árnyéktalanná válik a vér a tudaton
túli hólobogón már, s vergődik az idő között
gyolcsfehér lázban a lét, fordulj istenedhez,
s átfordít eszméleteden, megnyitja nemléted
gyönyörű folyosóját, nem hagy cserben semmibe
fúródó csontágaid között, tenyerén hordozza
parányi csönded, vedd számba a szobrokat és a
házak foltos falát, gondold el, valahol alattad
koponyák vannak, bárhova mennél nem hagyhatod
magad mögött golgotádat, gondold el: inak,
ízületek és üresen maradt szívkamrákba
behurcolkodó boldog rovarok
megpihennem csak a festőállványon lehet
talán, mókusszőr ecsetek kibontják fehér
arcomat a sötétségből, mintha este haza-
tértem volna, s ahogy belépek megélénkül
a ház és attól kezdve már csak szombat
van, a világ látványától elfáradt angyalok
csendesen bóbiskolnak a pamlagon, s odakint
csend van, mintha havazna, csend van,
mintha levelek hullanának alá, csend van,
mintha megindulnának a befelé figyelő
magvak, mintha egyszerre volna tél és
nyár, tavasz és ősz, lábam alatt kozmikus
avar zizeg, mint elárvult gitárok didergő
húrjai, egyszerre kint és bent lehetek, csak
éppen át kell adnom magam a Nagy Szemfény-
vesztőnek, hogy kézre kerítsen, miféle halál
szülhet eggyé engem? miféle kerti titok az
Édentől ennyire távol? szívközelből madarak
agóniája verdes, a törvény tiltja nekik a
zuhanást, tiltja a mindenki szeme láttára
bekövetkező vereséget, bokrok mögött halnak
meg, mint a sebesültek, megpihennem csak a
festőállványon, a fényképpapíron, kőkeresztbe
vésve lehet talán vagy nedvként fölfelé
haladva a fák véredényeiben, s így szívja tele
magát belőlem a vers is, megsebzett szövetei
újra meg újra csordultig telnek jelentéssel,
csenddel, jelentéssel, csenddel, harangzúgással
fázom, ne menj el még, nagy riadt állatok
vágtatnak át a kerten, célkeresztek súlya
alatt dübörögnek egyre közelebb a halálhoz,
ne menj el még, őszvégi felhők harangja alatt
fuldokolnak már a fák, hó jön hamar a messzi
hegyek felől, mintha tiszta könyveket lapoznának
fel az ég alatt és most megadatna megértenem,
aki vagy, aki vagyok, ne menj el még, hófödte
csúcsokról figyelném lassú lebegésed, körbejá-
rom időtlenségedet, s együtt zuhannánk mélységek
emlékezete felé, tenyeredben egyetlen görbe betű
kígyózó sorsom, maradj, nagy éjszakámban figyeld
a nehéz holdszivárgást, mintha elragadna magával,
mindig mellőled, mindig ellened, nem tudlak
kimondani, ha meg nem szólítasz, nem keresnélek,
ha meg nem találnál bizonnyal, ne menj el,
repülőterek ezer éves várótermében ülök, vak
madarak hullnak a kőre a ködben, nekilendülnek
újra meg újra, mintha odafent minden tovább
folytatódna és szárnyalhatnának még a tenger
felett, de becsukódik az ég, mint egy ablak,
függöny mögé kerülnek a körbekeringő fényszórók,
a menny örökkévaló díszletei, maradj velem, ha
a kövön ülve a magasból végérvényesen kizárnak
holnap már jönnek értem, be kell
fejeznem még mondataimat, naplóm
utolsó oldala jeltelen még, kora-
őszi havak nem érintették, s nem
hullt rá az örökkévalóságba siető
madarak szárnytolla, holnap már
jönnek értem, magukkal cipelnek, mint
egykedvű hangyák a nagy világmorzsá-
kat, tram-tram, dübörögnek a tűléptű
hangya-ezredesek, szétrajzanak a köz-
legények éltem e kitépett papírsátra
alól, hűlt helyükön érzékeny tücsök-
csontváz mered a zenétlen semmibe,
becsukom a könyvet, nagy döndüléssel
bezárom a világ vasajtaját az előre
futó tengerek előtt, vége, vége,
nincs több mondat, amely reám várakozna,
nincs több titka a nagy vizeknek, a
fűnek, az őszi szélben messze szálló
aranyszín betűknek, csak távoli szeizmográfok
leheletfinom borzongásai a képzelet
éjszakájában, fogadj el örökkévalóság
hajnali angyala
lennék fekete, mondanám: nézzétek,
fehér vagyok, lennék ég, mondanám:
nézzétek, tengerfenék vagyok, a föld
élő emlékezete, viharok elől rejtem
Isten lábnyomát homokba, kőbe, tengeri
csillagokba, kagylók páncélszekrényébe,
jönnek majd óriási vándorok, hullámverésük
melege eljut a távoli éjszakákba, lennék
bolygó-remete, szelíd és vak madár, óperenciák
tanúja, zúzmarás lét fölött köröznék, mellemben
verdeső ős-titokkal, parányi kőbe dalolnám
fölröppenő halálomat, s ez lenne otthonom,
örökkévaló hajlékokban égnyi ablakban állva
nézném az idő jégverését, az utakat megvilágító
ropogó villámokat, s a messziről érkezőket,
üres kézzel összefogott köpenyekkel, jönnek
óriási vándorok, átlépik a század gyötrelmes
falait és megindul a havazás, európa házai
hosszú álomra térnek, kipihenik az örökkévaló
kikötőiben a történelmet
megérkeznem kellene már, fehérben,
kékben, s nem várni többet amíg a
téli ég köpenyt kanyarít a vállra
s a felkelő nap a halál nyomait
beragyogja a havas lépcsőn, az
erkélyen Tandori szabad madarai
szólnak egymással, szárnycsattogásuk
koalákat ringat a végtelen délutánba,
követni kellene villámok által
hasított óriás kérdőjeleket, cikázni
dermesztő kezdetek elől, miközben
irdatlan sziklákban lapoznak kóbor
viharok, vagyok, mondod, nem vagyok,
mondod, teleszórja leveleivel a
postaládát a nyár, nem maradsz
temetetlenül te sem, elérkezel vil-
lámló küszöbökig, ahonnan szomorúbb
már a visszatérés, tested lebegő óceánján
megpihen az öröklét, aztán az utak
törvénye már tovább, érted (?), ellened
befejezni legnehezebb tán, szobám ablakai
keletre néznek s függönytelenek, a keret
keresztfáján végigcsordul a napfény, a
szegeken, a sarokvasakon, bezúdul a
szobába, felragyognak a könyvek, kilépnek
arany vértben a keresztes lovagok, paj-
zsukon túlparti hullámok tündökölnek, pró-
bálj meg úgy írni, mintha napoznál, lopj
egy gyanús ritmusváltást a sorba, s a szoba,
megint a szoba, és a könyvek, a már ott, de
még itt áttűnő csábítása, a polcokon tudós
párbaj készül, mintha téged védne minden
fegyver, egyszer aztán az ablak előtti
villanyfára fiatal gólya szállt és szét-
szaggatták ifjú testét az áram villámai,
nem tudom, hogy történhetett, évek óta
hullnak tollai a ház előtti virágoskertbe,
rettegnek a dáliák, a rózsák, a petúniák,
dehát hova mehetnének, hova, messze a tenger,
s a légi utakat marcona galambok torlaszolták
el, borzadok én is, ablakom holdviharárnyék,
hallgatom egymásra szorított kódexek szív-
verését, keresem a madár csontjait a fűben,
egyszer tán sikerül felépítenem a csontvázat,
a csigolyákba drótot fűznék, csőrére villany-
égőt erősítenék és egy hóhullásos éjszaka
elvinném ajándékba neked, olvasólámpára vágysz,
tudom, s ezért tartod fogva a versekben a
holdat, emlék lesz majd a mű, s emlékmű
lesz a márvány, kagyló zúghat a férfi
mellkasában, s pompeji képeslapként fénylik
majd az év, de a búgócsigák labirintusában
szabadon háborog a tenger, nap kél ott s
nyugszik, vitorlások siklanak a habokon és
kortalan tengerészek keresik, keresik a
jóreménység fokát
kilépni a versből, mint ismeretlen mélységű
jéghideg medencéből, levetni metaforák csurom-
dér köpenyét, állni a puszta napfényben dide-
regve, hallgatni lúdbőrzését a fülledt
alkonyatban, nincstelenül, mint maghasadás utáni
árva atomok, tudni, hogy odalent mélység van, o-
dafent magasság, és kint a bent, és vég utáni
kezdet, megmelegedni egy távoli hasonlat pislá-
koló tüzénél, elégni benne, szétszóródni a
pernyében és visszatörekedni a nedvek útján
a szótlan levelekbe, a tűbe, a porcelán arany
szegélyébe, és ismét hang, és ismét szó, és
ismét naptámadatra kitárt ablak, eltűnök az
öröklétbe, kedvesem, védtelenül csapódom
neki az idő partjainak, kiraknám nevemet
a tenger tükörére, hogy utánam jöhess, de nem
látható, csupán a síkos valótlan, a nincs, mely
szájba ver, mint nyüzsgő látszatok sós hullám-
verése a sirálytalan ragyogásban
ha mindent akarsz látni, maradj sötétben,
rejtőzz el a puszta látásban, mely tévelygés
öröktől fogva, nedves folyosók a világ
betonjában, hol a legtöbbet a kéz lát
talán, s a két láb ellenkező idejű ingája,
önmagad mélységét mérd a hullámveréssel,
mely elhozza hűlő tengerek sóbányáinak
súlyos pecsétjét, maradj sötétben, meríts
erőt a rettegés lakatlan kútjából a cso-
dákhoz, hat kis gyertya leég, de a teljes
vég kezdet nélküli, és vég nélküli a kezdet,
miképpen elhamvadt csillagok fénye alkonyatkor
megveri ablakod, ugyanúgy néznek téged is
valahonnan, kútba szállnak, hogy szakadatlan
figyeljék ragyogásod, merülj a mélybe, ha
mindent akarsz látni, költözz gödrök fenekére,
hogy el ne tévedj az úton és ki ne dőlj hamar,
várnak rád, válaszd immár örökre a szegekkel
megvertek útját, s meglásd, óriás szárnyakkal
simogatnak a bársonyos éjek, s feltámadt szelek
rázzák a Teremtő szemében csillagodat
tél zúdul, csikorognak az írógép jégcsap-
szögei, súlyosodik a vers is hatkezek terhe
alatt, kecsesen, mint csonka polip óvatos tánca
a sikamlós papír-tengeren, vagy költők mellkasában
imbolygó csillárok árva ezüstje hajnali eszmélések
alatt, és mindig így azután már, mindig így, új
hajnalok és vadonatúj kezek az asztal felett,
és elkésett vándormadarak, amint a töretlen hóba
gázolnak haragosan, nagy éji fákon nyugszik
az ég, mint Isten válláról levetett könnyű
kabát, mindig így most már, folytathatatlanul,
tárva-nyitva, mint a könyvek, mint a föld
véres lábainál lapuló tenger, mint az egyetlen
kézre írott zongoraverseny, egyetlen oldalazó,
fulladó kéz a hangözönben, riadtan ugrik az
oktávszakaszok között, űzött kéz, kergeti a
sodrás, megmártózik a végső csendben, imbolyogva
leszáll, piros láva bugyog a zongorából, korallá
fagy a szekfű, zene csöpög a kézről, fölszáll a
pára, halál rendezkedik így be maradásra
__________________________
* hatkezes, mely Balla Zsófiával együtt íródott
Kiadja az Erdélyi Magyar Adatbank Egyesület
